A szerzők nagy tekintélyű, próbált szakemberekből állnak, és „Bölcsek Tanácsa” név alatt egyesülnek. Kétségbeejtő korban és magyar helyzetben tehát igaz kötelesség e munka elolvasása akkor, ha legalább tájékozódni óhajt az ember. Nem tolonganak manapság az ilyen művek a könyvespolcokon.

A munka két nagy témát ölel fel, „Oktatás nevelés” illetve „A korrupció ellen” címmel. Hozzászólást írni, akár vitát kezdeményezni magas szakmai igény mellett itt csak az egészségügyet érintő részletek illethetik meg, hiszen e sorok írója e szakma művelője.

(A „Nevelés-oktatás.....” részben felmerülő pontok értékelését nem kívánom itt hozni, ez egy másik munka gerince lesz.)

„A korrupció ellen” című rész „A hálapénz”, illetve később az ennek „megoldására” tett javaslatok fejezete foglalkoztat most. (II.2.11.4 illetve IV.3.2.5)     

A magas szakmai igényből indulva máris végzetes hibának tekinthető a korrupció és a „hálapénz” fogalmának összemosása. A szerzők nyilvánvalóan a ma és közelmúlt magyar fogalomtárából merített módon sorolják a hálapénz jelenségét a korruptiv magatartási jegyek közé. Jellegzetesen elferdített fogalommal dolgoznak, így annak iránya sem vezethet pontos és szabatos megoldásokhoz. A hálapénz ugyanis az orvosi munka eleme.  A jó segítés (eredményes gyógyítás) következménye a gyógyulás, melynek elementáris, katartikus élmény a vonzata. Megkönnyebbülés, megszabadulás, kitörő optimizmus és hála minden és mindenki irányt, ki segített. Ezt a hálát a volt beteg minden korban kifejezte valahogy. Nem csak az orvos (segítő ember) iránti háláját. Isten majdnem mindig a hála célpontja, ez még a mai, szekularizált életben is természetes. A római jog pedig már szabályozási szintet is adományozott e hálának, különösen az orvosi területen, vagyis ismerte a „honorárium” fogalmát. Pusztán filológiai-fordítói kérdésnek tekinthetjük tehát, hogy ezt a fogalmat hogyan ültetjük át más nyelvekre. A német „Ehrengeschenk” segítségével akár el is juthatnánk a magyar „tiszteletdíj” –ig, ám az „ajándék” (Geschenk) a német alapján soha sem válik „díj”-á, melynek német megfelelője a Gebühr, esetleg Beitrag. A „hálapénz” és a „tiszteletdíj” között fogalmilag tehát nincs különbség, mindkettő kifejezi, hogy valamilyen, a segítséget elfogadó számára sikeres interperszonális kapcsolatról van szó, melynek lezárultával a fogadó háláját, tiszteletét fejezi ki. A római idők óta pedig minden törvénykezés igyekezett ezt az orvosok, később más szabadfoglalkozásúak esetében is jogi-törvényes keretek közé szorítani, hiszen az ilyen díj, vagy pénz, esetleg más juttatás eladdig legfeljebb szokás, közmegegyezés, esetleg előre megkötött, kölcsönös megállapodás alapján került átadásra. Mind a mai napig ismertek a „nem megfelelő” szintű honoráriumok. Ezek két okból nem felelnek meg:

1.    a társadalmi, elfogadott szinttől elmaradnak, néha azon túllőnek,

2.     a honoráriumot  adó személyes viszonyai mást nem engednek meg.

Mindkét ok és összes háttere mindig kínos mindenkire nézve. A megszabályozott honorárium viszont már sem tiszteletdíj, sem hálapénz, sem ajándék. Az már valódi díj, fizetség, beárazás. Ugyancsak a német példa jellegzetes: az orvosi díjszabás „Gebührenordnung der Ärzte“. Tehát szó sincs már „Ehrengeschenk”-ről akkor, amikor ez a díjszabás „szabályozza az orvosok honoráriumát”. 

Mindezekből látható, hogy a hálapénz már fogalmi rétegezettségei miatt is bonyolult jelenség, ám akárhogy hámozzuk is, egy biztosan nem merül fel a mélységekből: a korrupció értelmezése. Hiszen abban mindenki egyetért, hogy a korrupció egy olyan magatartás, mely általában uralkodó törvényekkel szemben kifejezetten és akaratlagosan nem jogkövető, tisztességtelen előnyt szerző. Hasonlatosság legfeljebb abban merül fel és merül ki, hogy mindkét esetben jellegzetesen interperszonális, pontosan meghatározott kapcsolatrendszer.

Mi tehát az a fogalom, mely a tegnapi és mai kor egyik legjellegzetesebb magyar, orvosi magatartáshibájára szabatosabban alkalmazható? Nyugodtan mondhatjuk, hogy az általánosan ismert „kenőpénz”. (A német „Schmiergeld” megfelel ennek, a perzsa eredetű „baksis” ugyanakkor mindet jelenthet, hiszen az „adomány” lehet borravaló, ajándék is. A most ismertté vált görög „fakelaki” viszont eredeti „boríték” jelentésén túl a helléneknél egyértelműen kenés.)  Ugyanis az orvos által megvalósított korrupció nem más, mint a beteg számára bizonyos előnyök biztosítása. Mi lehet ez az előny és annak korruptiv jellege? A „gyógyulás” helyett a „jobban gyógyulás” igérete. Jobb, több vizsgálat, beavatkozás, jobb és több foglalkozás a beteggel mások egyidejű hátrányba helyezésével és adott, korlátozott lehetőségek mellett, előre kért díj ellenében akkor, ha ez nem a törvény adta keretek és szabályok között folyik. Abban a pillanatban, amikor a lehetőségek korlátlanokká válnak, avagy minden igény kielégül (utópia), eleve megszűnik a korrupció. De megszűnik akkor is, ha a törvények és szabályozások lépcsőzetes módon lehetővé teszik az igazságos szintek megállapítását.

A jellegzetes magyar, orvosi magatartáshiba további, megszokott jelölése lehet a „paraszolvencia” fogalma. Ez a finomkodó, latinos kifejezés azonban megint mást fejez ki! Kifejezi azt a politikai akaratot, mely aljasságánál fogva jellemző volt megszületése korára: az orvos „hatalmának” felismerését annak törvényen kívüli, de eltűrt helyzetbe hozásával állandó lehetőség nyílt e társadalmi csoport kézi vezérlésére. Anyagi szorítások kényszerítették az orvost arra, hogy kérjen is, elfogadjon is. Mindenki tudta, hogy mindez tilos, mégis tenni kellett, hiszen az így adott pénz hallgatólagosan a fizetés része volt. Vagyis: a fizetés melletti juttatás, azaz paraszolvencia. Tehát megint nem kenőpénz, annál rosszabb, ám sem a beteget, sem az orvost, hanem a rendszert jellemezte. Így tehát annak pontos jelölésére, ami a korrupció az orvos egyedi esetében, ez sem alkalmas.

Maradjunk hát a kenőpénznél, ha korrupcióról beszélünk. A „Szárny és teher” vonatkozó fejezetei nagy mértékben keverik e fogalmakat. A hálapénzt rosszul értelmezve írják: „Az ellátás mennyiségi és minőségi hiánya..... kitermelte és fenntartja az egyes ember számára előnyöket biztosító hálapénz rendszerét.” Ez így igaz, csak nem a hálapénzre, hanem a kenőpénzre, mint a teljes magyar közélet minden egyes, legapróbb szektorában is. Mi itt a különleges egészségügyi, orvosi, szakdolgozói gond?

Ezt is olvashatjuk: „A jelen gyakorlat szerint a vízválasztó, hogy az ellátó személyzet elvárja, vagy „csak” elfogadja a hálapénzt.”

A fentiek szerint ez nem a jelen, hanem a kultúra több ezer évének gyakorlata. Valóban vízválasztó, de még inkább  a jogkövetés és jogot nem követés közötti helyzet elkülönítése.

„Minden magyarázattól, körülménytől függetlenül, ha állami intézményben az ellátásért a meglévő térítési szabályokon túl bármiféle előnyért, vagy gyógyításért fizetséget kérnek és fogadnak el, az nem hálapénz, az bőncselekmény.” Ez így igaz. Lehetne. Amennyiben a meglévő, vagyis törvényes és érvényes térítési szabályok szerint a térítés egyáltalán állami. Mert ezek szerint a nem állami intézmények esetében, vagy abban az esetben, ha a térítés nem közvetlenül állami forrásból származik, az egész nem lenne igaz? A bűncselekmény pedig megintcsak egy meglehetősen tág fogalom. Általában a Büntető Törvénykönyv határozza meg ennek körét, és illik legalább három csoportra osztani: rendeletek és szabályok megsértése bűnözési céllal, könnyebb bűntettek, melyeknek súlya az általános társadalmi következmények szerint ítélendő meg, illetve súlyos társadalmi veszélyeket magában hordozó bűncselekmények. Nem Btk rész, hanem külön terület a vétségek köre, mely egyszerűen szabályok megsértését takarja, mindennemű bűnözési hajlam és akarat nélkül.

A köznyelv a szabálysértés és a bűncselekmények (vagyis a Btk „indikációi”) között igen nagy különbséget érez. Az orvos, vagy egyéb szakdolgozó korrupciója általában súlyossága szerint a legtöbb esetben vétség, esetleg szabálysértés, kirívó esetekben is kisebb jelentőségű bűncselekmény, legalábbis ahhoz képest, ami a korrupció egyéb területein a mai magyar közéletben - a szerzők szerint is - látható.

„A hálapénz kikényszerítésének számtalan módja ismert, és az orvos személyiségétől is függ.”  Ez a mondat bár igaz, mégis kellő igényességgel csak evidenciát (magától értetődőséget) tartalmaz. Amennyiben a hálapénz fogalmát kenőpénzre változtattuk. Minden kenőpénz  kikényszerítésére számtalan mód lehetséges, bár e módozatok nagyjából mégiscsak hasonlítanak. Nyíltan ki lehet mondani, hogy ez és ez „magának” ennyibe fog kerülni. Általában azonban nem jogkövető magatartás esetében a nyíltság inkább kivétel.  Jelzések, metakommunikáció kerül alkalmazásra, melyet mindkét fél megért. Meglepő volt a könyvben, hogy nem tért ki arra a jellegzetesen magyar helyzetre, melyet a globális menedzserek sokáig „sérelmeztek” a magyar korrupcióban. Jól jelzett kenési hajlandóság esetén sem lehetett egyértelműen megtudni, hogy ki legyen a kenés alanya, így nem lehetett „pontra” kenni, hanem sörétes típusú ügyvitelt kellett alkalmazni. Ehhez képest az egészségügy szereplői körében az adott kenendő személyiségi vonásai meglehetősen fantáziátlan képet mutatnak: ha lesz pénz megoperálom, ha nem, akkor majd a fiatal, kezdő. Avagy: ha lesz pénz, cserélem a lepedőt, ha nem, nem. A kenendők köre igencsak behatárolt, ezt a dolgozók közül a telefonközpontos ugyanúgy igazolhatja, mint a patológus vagy altató orvos.

A fentiek csak példák a „Hálapénz” című fejezetben foglaltak meglehetős igénytelenségére, a további mondatok hasonló szinten folytatódnak. Első olvasáskor a „lényeggel” egyet lehet érteni, újságcikk esetében meg is lehet nyugodni ebben. Ám itt elvileg sokkal többről kellene szólni, hiszen a közeljövő egyik súllyal rendelkező írását olvassuk, amit „bölcsek” vagyis adott témában igazán nagy gondolkodók írtak.

A megoldási javaslatok egészségügyre vonatkozó fejezete (IV.3.2.5) sajnos hasonlóan az eddigiekhez fogalomkeverések és felületességek áldozata lett, ami már következménye a pontatlanul bemért fogalmaknak, melyek vektora nem a kívánt irányba húz.

Dícséretesen világos: „...az egészségügy átfogó rendbetétele nélkül e területen a korrupció és a szabálytalanságok elleni harcban nehéz látványos eredményt elérni.” Így igaz ez a teljes közéletet súlyosan fojtogató korrupcióra mindenütt. Azt is mondhatjuk, hogy a „zavarosban halászás” könnyű kedvtelése döntően jellemzőbb az elmúlt hatvan év Magyarország kultúrájára, mint a „csak tiszta forrásból” igénye. Ezt a tiszta etikai alapgondolatot lehetőleg igen sürgősen közkinccsé és általános értékké kellene varázsolni, ám sajnos erre a közeljövőben kilátás nincs. Kölönösen addig, amíg semmiféle példa, közismert jelenség, netalán „celebség” nem akad, ami vagy aki teljesen azonosul, s teljesen azonosítható e követelménnyel.

Megintcsak csodálkozni lehet a világos mondatok után:

„A közpénzből finanszírozott egészségügyi intézményeknél fontossá, élővé kell tenni az etikai kódexet.” A foglalkozásetika az általános etika egyik ágazata. Nem értendő rajta más, mint azon jellegzetes magatartásformák leírása, melyek az általános etika mellett egy bizonyos foglalkozási körben különösen elvárandók. Mindennek „kódex”-ben vagyis amolyan alapkönyvben történő összefoglalása helyes, szükséges. Kultúrállamokra jellemzően Magyarországon is megtörtént. Nem élővé, s különösen nem fontossá kell tenni, hanem mindazok által érezhetővé, akik e foglalkozási ág szereplői. Az orvosi eskü nem külsőség, hanem mélységes tartalom. (Ugyanez vonatkozik a bérmálásra, katonai, vagy más eskükre, stb.) Egyéb egészségügyi szakmák esetében is vagy már léteznek hasonló fogadalmak, vagy sürgősen meg kell teremteni azokat.

A gondolat így folytatódik: „Az ennek (etikai kódex) alapján folyamatos és hatékony ellenőrzést követően feltárt szabálytalanságokat szigorú büntetésnek és erről széles körű tájékoztatásnak kellene követnie.” Itt már kétségbe esik az igényesebb olvasó. Nyilvánvaló ugyanis a teljes fogalomzavar. Az etika nem jog. Következésképpen etikai leírások alapján általában is, nevezetesen is legfeljebb az etikátlanság, vagy az etikával való szembehelyezkedés, annak megszegése tényét lehet rögzíteni. Ugyanakkor a szankcionálás már a jog feladata. A törvény – ideális és kívánt esetben – az etikán alapuló, de azzal nem mindig azonos szabályrendszer, melyet éppen azért alkot meg a törvényhozó, (és nem az etikahozó,) hogy szankcionálhasson. Kinek lehetne joga szankcionálni pusztán etikai tétel alapján? Mindenkinek? Szankcionálni kizárólag meghatározott közösségnek lehet joga, annak is akkor, ha meghatározott keretek között teszi. Természetesen etikai alapra épített törvénykezéssel. Etikai alapon tehát nem lehet szabálytalanságokat, legfeljebb etikátlanságokat feltárni. Törvény azonban megszabhatja, hogy mely etikátlanság milyen súlyú, és így milyen szankcióval kell ellentételezni. Ekkor lesz az etikátlanságból szabálysértés. Esetleg kisebb, vagy nagyobb bűncselekmény, és tartozik a Btk megfelelő paragrafusai alá. Helyes elválasztani egymástól a szabálytalanság fogalmát a szabálysértésétől is! Előbbit szankcionálni önmagában értelmetlen, sőt adott esetben kifejezetten káros, hiszen a szabályozáselmélet szerint az ellenőrzés nem a büntetés előjátéka, hanem a korrekció állandó oda-vissza kölcsönhatása. Ellenőrzés-szabálytalanság-javítás-ellenőrzés. Ebbe a kívánatos folyamatba sehogysem illeszthető a büntetés, különösen a szigorú. A fogalomhasználat felületessége mellett sajnos nagyon jellegzetes az elmúlt évtizedek mellékíze is.

A „széles körű tájékoztatás” vagyis az egészségügyben történő szabálysértésektől a súlyos bűncselekményekig való mindennemű tett széleskörű nyilvánosságra hozatala elvileg helyes, hiszen a nyilvánosság lehet valóban ellenőrző. Itt azonban pontosan mérlegelendő, hogy milyen súlyosságtól és milyen tárgykörökben helyes a terítés. A szerzők valószínűleg teljes mértékben szem elől tévesztik azt a tényt, hogy hatékony gyógyítást csak és kizárólag a bizalom alapján képzelhetünk el. Sőt azt a tényt is, hogy jól képzett, és hivatásukkal azonosulni képes, vagyis etikai háttérrel ellátott (felesküdött) egészségügyi dolgozók, akik a társadalom teljes bizalmát élvezik, s ennek tudatában is vannak, sikeres gyógyítás mellett egészen természetesen gazdaságos és a szükséges gyógyítást is nyújtani fogják. Az általános, társadalmilag elfogadott bizalom teljes erővel való rombolása a mai világ egyik legsúlyosabb etikátlansága, így bűncselekménye is. Ezzel adott esetben nem áll egyensúlyban a nyilvánosság meglehetősen gyenge ellenőrző szerepe, melynek elégtelennségeit a média súlyos etikátlanságai a tetszhalálig rombolták. Az ide vonatkozó példákat az egészségügyben nem a „hálapénz” alatt értett kenőpénzek területén kell keresni, még csak nem is az orvoslátogatók promóciós tevékenységében, hanem – a szerzők által helyesen megérzett – sokkal magasabb döntéshozói körökben. Így hát a nyilvánosság ellenőrzésének bevonását pontos és jól megfontolt esetekre kell alkalmazni. Sajnos nem ismerhető fel az a struktúra, mely a megítélésre kompetenciát mutathatna. (Például elvileg a kamarák...)

Helytelen lenne a „teljesség igénye nélkül” kifejezést használva a további elemzés feladása. A fenti példák kifejezetten igényelték a teljességet, ám innentől kezdve a megmaradó mondatok, gondolatok további elemzése már nem ígér kellő hatásfokot. Így azzal az érzéssel kell befejezni ennek a jelentős munkának olvasását, hogy a kívülállók számára meggyőző, sok tekintetben fontos és alapos munka bizony még nincs befejezve. Sőt, ez inkább csak a kezdet volt, és csak várható, hogy gyorsan és hatékonyan terebélyesedjék, bölcsességében nagyot szaporodjék.

Dr. Szutrély Péter

Urológus szakorvos

0036304016686

szutrely@aol.com